Ch’ang Tung Sheng nagymester

Stílusalapító mesterünk, Ch’ang Tung Sheng 1908-ban (más forrás szerint 1905-ben) született  a Kína északi részén fekvő Hopej (Hebei) tartományban, Paoting (Baoding) városában és már gyermekkorában megkezdte a harcművészetek gyakorlását. Családja az etnikailag a han kínaiakhoz hasonló, ám a muszlim hitet és szokásokat követő hui népcsoportba tartozott. A család kifőzdét tartott fenn, egyik üzleti partnerük, Zhang Feng Yan pedig történetesen nem csak a kereskedelemben, hanem a shuai chiaóban is sikeres és elismert volt – őt tartják a shuai chiao paotingi ága legnagyobb XX. századi mesterének.  Zhang úr előszeretettel fogadta fel ismerősei gyermekeit a birtokán előforduló kisebb-nagyobb munkák ellátására, egyúttal pedig shuai chiaóra is tanítgatta őket. Nagymesterünk is nála kezdte el a munkát és a tanulást hét éves korában.

A Zhang úr által adott feladatok, például a hatalmas kondérokban készülő mártások főzéséhez szükséges tűz fenntartását szolgáló fújtatók működtetése alaposan megedzették tanítványait. Arra is módot talált, hogy a gazdaságban végzett feladatok egyben a birkózásra is felkészítést is szolgálják: elvárta, hogy az erjesztéshez használt agyagkorsók tartalmát úgy keverjék meg, hogy felemelik a nehéz korsót a földről és rázzák meg, mintha egy ellenfelet próbálnának kibillenteni az egyensúlyából egy dobás előtt. Ch’ang Tung Sheng élen járt a tanulásban, rohamosan fejlődött, ezzel felkeltette mestere figyelmét. Szoros kötelék alakult ki közöttük, mi több, Ch’ang Tung Sheng végül mestere lányát vette feleségül.

Miután hosszan tartó tanulás után elbúcsúzott mesterétől, a korabeli fővárosba, Nankingba költözött, ahol egy nagy hírű harcművészeti akadémián fejlesztette tovább a tudását. Itt találkozott először más stílusokkal, például a shaolin kung-fuval. Szorgalmának köszönhetően nemsokára már ő oktatta más stílusok képviselőit a shuai chiaóra. 1933-ban vett részt először a Kuo Shu küzdelmi bajnokságon, amelyen Kína harcművészeinek krémje csapott össze a szó legszorosabb értelmében full kontakt küzdelmekben (vagyis aki a mérkőzés végén le tudott jönni a pástról, az nyert). Ch’ang Tung Sheng megnyerte a nehézsúly küzdelmeit, ez a hatalmas siker pedig meghozta a kedvét ahhoz, hogy még többet tanuljon és még több riválisát hívja ki és győzze le. Egyesek szerint ragadványneve, a repülő pillangó is abból ered, hogy országszerte hatalmas távolságokat tett meg a méltó ellenfelek kihívása érdekében. Olyannyira, hogy az akkor már független Mongóliába is eljutott, ahol a birkózást szintén igen magas szinten űzték – a három férfias sport egyikének tartották az íjászat és a lovaglás mellett. Ch’ang Tung Sheng addigra már annyira hozzászokott a különféle ellenfelek más-más küzdelmi stílusaihoz, hogy a számára szokatlan szabályrendszer szerint küzdő mongol harcosokat is legyőzte, köztük egy Kuhli (más forrás szerint Hukli) nevű óriást, aki összecsapásuk idején bőven 150 kg felett volt és szintén legendás küzdő hírében állt.

A fáradhatatlan utazások és a fényesebbnél fényesebb győzelmek Kína-szerte elismert és tisztelt harcossá tették nagymesterünket, aki talán az utolsó olyan harcművész-generációba tartozott, amely technikáinak hatékonyságáról a valódi küzdőtéren győződött meg. A folyamatos győzelmekkel érte el azt, hogy mesterként tiszteljék.

A Kuomintang és a kommunista párt közötti polgárháború, majd a japán megszállás sújtotta országban Ch’ang Tung Shenget felkérték, hogy közelharci kiképzőként lépjen be a köztársasági hadseregbe. Nagymesterünk elvállalta a feladatot. A katonai szolgálat évei alatt is aktívan kereste a módot harcművészeti ismeretei bővítésére. Saját becslése szerint több mint 50, más és más stílust képviselő mestertől tanult (köztük fogságba esett japánoktól is), ami igen tiszteletre méltó teljesítmény, ha figyelembe vesszük azt, hogy a kínai kultúra egészen máshogy áll(t) hozzá a tudás megosztásához, mint ahogy azt mi megszoktuk. A mesterek féltve őrizték legjobb technikáikat, és csak akkor voltak hajlandóak mással is megosztani – vagyis inkább kicserélni – azokat, ha az illetőt velük egyenrangúnak találták. Az, hogy nagymesterünk teljesítménye ennyi harcművészt meg tudott győzni, önmagáért beszél. A tai chi technikáit is így tanulta meg egy nála jóval idősebb katonatiszttől, Li Ching-litől, miután egy kemény, de barátságos küzdelemben meggyőződtek egymás technikáinak hatékonyságáról.

A második világháború vége, a japánok kiűzése után a köztársasági és a kommunista hadsereg ismét egymásnak esett. A néphadsereg fokozatosan kiszorította a köztársaság híveit az országból, az akkori főváros Nanking elfoglalása után, 1948-ban pedig, miután páratlan módon ismét megnyerte az összkínai bajnokságot, Ch’ang Tung Sheng is Tajvanra távozott. Két öccse nem volt ilyen szerencsés: egyiküket a kulturális forradalom során kényszermunkára ítélték, másikuk a kommunista hadsereg elleni gerillaakcióban esett fogságba, majd kivégezték.

Tajvanon Ch’ang Tung Sheng ejtőernyősként és különleges ügynökként szolgált a hadseregben, majd a helyi rendőrakadémia oktatójává nevezték ki – ezt a pozíciót 30 éven át töltötte be. Köztiszteletben álló, feddhetetlen harcművészként élt, tanítványokat fogadott és nevelt. Ebből az időszakból származik a róla szóló visszaemlékezések zöme. Idős korában, a 80-as évektől kezdett utazni, és elsősorban az Egyesült Államokban bemutatózott. A róla az interneten ma is megtalálható videófelvételek alighanem ebből az időből származnak.

Harcművészként az egyszerűségben hitt, hiszen fiatalkorában megvívott küzdelmei során megtanulta: a leghatékonyabb technikák azok, amelyek a legegyszerűbbek, és egy valódi, ártani akaró ellenféllel szemben az ütés és a dobás ereje, sebessége fogja eldönteni a küzdelmet. Bár éles helyzetekben nem alkalmazott bonyolult technikákat, gyakorlásra, készségfejlesztésre szívesen merített kifinomultabb stílusok mozgásanyagából is. Hitt abban, hogy egy intelligens és képzett harcművész kevés számú, de alaposan begyakorolt technika birtokában olyan kombinációkat tud létrehozni azokból, amelyek segítségével bármilyen kihívásnak meg tud felelni, és ezen kombinációk száma végtelen. Ennek ellenére mindig is a shuai chiaót tartotta tudása ékkövének, küzdelmeit is szinte mindig egy elsöprő földre vitellel fejezte be.

Szigorú napirend szerint élt, és kulturális hagyományaihoz hűen csak kevés magántanítványt fogadott, és bár szerettei felé kedves, kiegyensúlyozott emberként fordult, a külvilágnak a mindig komoly, méltóságteljes mester arcát mutatta. Az edzéseket legtöbbször magas szintű tanítványai vezették, ő maga csak figyelt és akkor lépett közbe, ha valami miatt szükségesnek tartotta. Ch’ang nagymester belső körébe belépni nagy eseménynek számított. Gondosan megválogatta barátait és edzőtársait; egyikük, Hwang Ching Zheng volt az, aki később ápolta örökségét és elhozta a nagymester stílusát Európába is. A hagyományok tisztelete áthatotta az életét: rajongott a tradicionális kínai operáért és a népzenéért, ismerte a hagyományos kínai orvoslást és szigorúan betartotta muzulmán hite előírásait (egy visszaemlékezés szerint egyik amerikai útján, mikor betért tanítványaival egy étterembe, személyesen ellenőrizte a konyhában, hogy az ételét nem olyan eszközökkel készítik-e, amelyekben korábban sertést is feldolgoztak) – ebben egy kivétel volt, étkezésnél mértékkel ivott egy erős kínai borfajtából, de magáért az ital élvezetéért soha. Mások meggyőződését azonban mindig tiszteletben tartotta, senkire sem akarta ráerőltetni a maga hitét vagy spiritualitását.

Nagymesterünk a cikk elején említett kulturális okok miatt nagyon lassan tanított, és noha tanítványai közül sokan úgy érezték, hogy rengeteget tanultak irányítása alatt, valójában csupán a tudása töredék részét adta át. Ennek egyik oka, hogy tanítványaiban is a tökéletességet kereste, és úgy tartotta: ha nem talál a hihetetlenül magas elvárásainak megfelelő méltó tanítványt, inkább csak a családjában éljen tovább tudása – vagy még úgy se… Másrészt pedig azt szerette volna, ha tanítványai csak elindulnak az úton, és ismereteiket nem készen veszik el tőle, hanem saját maguk fedezik fel a kung-fut és a bölcsességet. Nagyon gondosan megválogatta a szavait, erősen tartotta magát a harcművészeti etika, a wu de előírásaihoz és inkább viselkedésével mutatott utat, mintsem szónoklatokkal.

A nagymester 1986-ban hunyt el nyelőcsőrákban. A tajpeji muszlim temetőben nyugszik.

A cikk a Jetli.com, a Combatshuaichiao.com, a Kungfu.org és a Changshuaichiao.org honlapok anyagainak felhasználásával készült.